Most hallottam, hogy a híres alexandriai könyvtárban 50 kötet (pergamen tekercs) szólt a kenyérsütésről. Ezen nincs is mit csodálkozni, mivel a kenyér alapvető élelmiszerünk már ősidők óta. Nagyon sok készítési módja ismert. Aki azt gondolja, hogy egyszerű feladat, mert csak liszt, kis só, kovász, és víz kell, aztán kész, az még nem próbálta. Aki kezdőként áll neki, javaslom, hogy először figyelmesen olvasson el egy-két receptkönyvet. Egyébként ma már az "egyenletes minőség" megőrzése érdekében a kenyér is tartalmaz egy sor adalékanyagot, és ezek elkerülése érdekében egyénként nem árt, ha időnk engedi magunk is süssünk, mert abban az van, amit beleteszünk.
Szóval aki most kezdi, az első sütés előtt még ne hívja a barátait, mert nem biztos, hogy mindjárt olyan lesz, amilyennek lennie kéne. Néhány próbasütés után már mindenki megérzi, hogy mit hogyan kell csinálni, milyen liszt a jó, mennyi só kell bele, és mennyi ideig kell sülnie.
Én kemencében csinálom, méghozzá általában hagyományos alföldi búbosban (szaknyelven boglya kemence) , amiben nincs hőszabályzó, meg hőmérő. De nem is kell!
Annak aki szereti a természetes ételeket, meg kell tanulnia hogyan lehet azokat elkészíteni, mert ma már, ha lehet is nagyon ritkán, találni működő kemencét, ahol a nagyamamáink még rendszeresen főztek. Ha megkérdezzük a szüleinket, vagy nagyszüleinket, szinte mindenki azt mondja, hogy nem lehet összehasonlítani az ízeket és a minőséget a mostanában gyorsan összerakott ételekkel.
Legközelebb írok arról, hogy hogyan építettem fel az első kemencémet, és kezdtem el sütni, majd főzni benne. Azóta már megépítettem másik kettőt, és most tervezek egy tűzhelyet is hozzá. Később kiderült, hogy ezek az eszközök, sőt a bennük készíthető finomságok szoros rokonságot mutatnak más nemzetek ételeivel.
A kép a kedvencemről készült. Éppen meleg, készül benne a bableves...