Kemence építés

Most megmutatom képekben, hogy hogyan készült a második kemencém. Az elsőről nem találtam jó képeket, ha meg lesznek, felteszem azokat is.

Valahogy így nézett ki a helyszín az építkezés alatt, amikor már sikerült többszöri különféle méretarányú rajzokkal alátámasztani a tervező alaprajzát. Ugyanis a kőműves sehogyan sem akarta megérteni, hogy mit akarok. A kemence szájának méretezését, és a külső ajtó nyílásának a belső nyíláshoz viszonyított helyét háromszori átépítés után sikerült már majdnem jól eltalálni. A helyzetben az hozott fordulatot, amikor megkrédezte, hogy miért kell ekkora lyuk a falon, én meg azt mondtam azért, mert nekem is be kell férnem rajta. Ekkor éreztem, hogy innen kezdve azt mondok, amit akarok, úgyis rámhagyja, csak fel ne izgassam magam. A sarokban már áll a padka köpenye.

Az alap feltöltése után jött a cserép és üvegtörmelék homokban, végül homokréteg, majd rákerült a tégla. Én samottéglát használtam, nemis annyira a hőállóság, hanem az egyenletesség miatt. Jól beledöngöltem a téglákat a homokba precízen tartva a vízszintest. Ez olyasmi, mintha viacolort rakna az ember, csak jóval kényelmesebb. A képen láthatók a szerszámaim is. Arra nem emlékszem, hogy a vésőt mire használtam, azt hiszem csak leraktam oda, mert a kemence építéséhez nincs rá szükség. Mivel a ház kertjében itt nem találtam jó agyagot, és nem akartam olyan helyről bányászni, ahol mások nem szerették volna, elmentem egy téglagyárba, és kértem engedélyt. Miután meggyőződtek arról, hogy tudom miről beszélek, megbeszéltük a helyet, és hagyták, hogy megrakjam az utánfutót jó agyaggal. Ezután következett a vályog gyártása. Ez mellesleg nem annyira szörnyű, mit amilyennek látszik. Itt tennék egy kis kitérőt. Azt tapasztaltam, hogy a vályog jót tesz a kéz bőrének. Szép bársonyos lett tőle a bőröm.

Amikor kész volt az alap, akkor jött az igazi látványos mutatvány, a kemence falának rakása. Én a cseréprakásos módszert választottam, mert ez egyszerűbb, volt is elég törött cserepem, és volt is tapasztalatom az első kemence építéséből. A cserép úgy lett, hogy a tetőfedőt megkértem, hogy kivételesen ne dobálják szét a kertben a tetőről a töredékcserepeket, hanem kíméletesen gyűjtsék össze a padláson. Meg is kérdezte a tetőfedő, hogy mi a fenét kezdek a csíkokra vágott cserépmaradékkal. Na erre én megfenyegettem, hogyha egy is eltörik belőlük, akkor nagy baj lesz. Ezután már ő sem nézett normálisnak, de mivel elég ijesztő voltam, szépen összegyűjtötték a maradékot, és nem a földről kellett összeszednem. Annyi lett, hogy több mint két kemencére elég volt, de erre még visszatérek később.

Azután szépen soronként haladva felfelé szépen magasodott a kemence. Miközben raktam, a belsejét tapasztottam is, amíg a felső nyílás megengedte. Igyekeztem nagyon, hogy minél többet és minél alaposabban betapasszam a belsejét, mert az előző kemencénél már megtanultam, hogy az utolsó részt beűlről kell csinálni, és nem mindegy, hogy mennyi munka marad belülre. A képen már látszik a kemence alakja, a sut, ami egyben hőtároló is, de egy igazi alföldi búbos elengedhetetlen része. Még aznap, amikor elérte a teljes magasságot, előkészítettem a földön a búbot, ami egy nagyobb cserepekből összerakott korong. A falnak és a búbnak is annyira meg kell száradnia, hogy megtartsa magát.

Másnap aztán felhelyeztem a búbot és ezután rögtön nekiláttam a külső tapasztásnak is, mert már nagyon szerettem volna, megfőzni benne az első bablevest. A képen már azt az állapotot mutatja, amikor már meg van a végleges forma, de a padka még tapasztásra vár. Addig is szárad a fal. Befejeztem belül is a tapasztást, ami egy nagy élmény, ugyanis éppenhogy belefér az ember, és egy vödör, meg egy elemlámpa. És akkor a fejem felett kevesebb mint 20 centire kell csapkodni a sarat, ami persze fröcsköl. Ilyenkor jutott eszembe a legjobb tanács már az első kemence építésnél is: Fogja fel az egészet mint egy jó hecc, mert az is. Ezzel egyébként teljesen egyet is értek, de a kemence belsejében ez a gondolat különös jelentőséget kap.

Másnap aztán betapasztottam a padka tetejét és oldalát is, megcsináltam a kemence száját, ami nagy precízséget igényel, mert a tévőt pontosan illeszteni kell, hogy amikor kell jól be lehessen zárni. Közben szépen száradt a kemence.

Amikor már szépen kifakult, eljött a pillanat, amikor az első tüzet megrakhattam. Aki most úgy gondolja, hogy jól bedurrantottam, az téved. As első tüzelés inkább utószárítás, nagyon óvatos művelet. Aztán másnap már kicsit nagyobb láng is megengedett, ügyelve, hogy ne melegedjen túl a kemence. Így pár napig, aztán amikor már átmelegedik a kemence, akkor megkaphatja az első homokos mész réteget, és kihűlés után jöhet a második réteg, amíg szép egyenletes nem lesz. És kész a kemence.

Alig vártuk, hogy mikor lehet benne valamit sütni és főzni. Van egy hagyományos programom, amit egy befűtéssel szoktam csinálni, hogy miért, még erre is visszatérek. Ez úgy kezdődik, hogy felfűtés után, rögtön beteszek egy-két pizzát sülni, aztán amikor ezek kijöttek, berakom a fazekat a bablevessel, és utána a kenyeret és bezárom a kemence száját. Amikor kisült a kenyér, kiveszem, és újra becsukom. Kb. 2 óra múlva a bablevest kiveszem és berántom, aztán újra visszateszem. Ezt másnap szoktuk ebédkor kivenni, amikor még forró.