Töltött káposzta

Sokféle receptet találtam, és a sajátom ezek valamilyen kombinációjából alakult ki. Nem követek a töltött káposztánál következetesen egyet sem, mert ha valamelyik hozzávaló épp akkor nincs, vagy másmilyen, mint a megszokott, akkor helyettesítem mással. A lényeg, hogy ha nem pont úgy rakom össze, mint az előzőt, még nem esem kétségbe. Így mindegyik töltött káposzta egyedi. Amit biztosan nem lehet helyettesíteni, az a káposzta. Bár már volt rá példa, hogy véletlenül levelet vettem, de ez sem tartott vissza. Vékony csíkokra vágtam az egészet, így senki sem vette észre a különbséget. Tegnap főztem egy nagy fazékban, mert az, karácsonykor kötelező. Azért kell, hogy nehogy éhen haljunk az ünnepek alatt.

A töltött káposzta elkészítési ideje nagyjából 18 óra. Gondolom, most az olvasó visszaretten a feladattól. A bátrabbaknak elárulom, hogy ebből a legnagyobb rész a kemencében töltött idő, amikor semmi más dolgunk nincs, csak szeretettel gondolni a készülő ételre. Én estefelé, vagy délután teszem be a fazekat a felfűtött kemencébe, és másnap ebédkor veszem ki, amikor még forró.

A hozzávalók: 1 kg darált hús, egy pár füstölt kolbász (a budakalászi hentestől), ˝ kg füstölt hús (én a tarját szeretem), 2 kg savanyú káposzta, 3-4 evőkanál zsír, 2-3 evőkanál liszt, 2 nagy fej hagyma, 2 gerezd fokhagyma, 2 tojás, 1 zacskó gyorsrizs, só, szemesbors, majoránna, pirospaprikapor és végtelen mennyiségű tejföl a tálaláshoz.

A töltött káposzta előkészítését fűtés előtt végzem el, így jobban szervezhető a fűtés és egyéb más ételek készítése együtt. Először felteszem főni a rizst, majd előveszem a füstölt húst és a kolbászt. Kimosom a fazekat forró vízben, és lecsurgatom. Közben a kolbászt és a füstölt húst is nagyobb kockákra vágom, úgy, hogy a gombócokkal együtt meg lehessen találni őket a fazékban. Mire ezzel végzek, lehet előkészíteni a fazekat. Azt hiszem, ez a lépés a legfontosabb. A fazék belső részét szobahőmérsékletű zsírral kikenjük. Ezután beleszórom a lisztet, és megforgatom a fazekat, hogy a liszt beletapadjon a zsírba. Majd a pirospaprikát szórom a fazékba, amit addig forgatok, amíg a paprikapor is eloszlik a liszten. Így kapok egy belül rózsaszín fazekat. Ha marad olyan paprika, ami nem tapad le, az maradhat az alján. Ebből lesz a rántás.

Most jöhet a gombócgyártás. A darált húst belerakom egy tálba, és leveszem a tűzről az addigra már kész rizst, kiveszem a vízből, lecsurgatom, és a húshoz öntöm. A tojásokat, a sót, a kockára vágott hagymát, az apróra tört fokhagymát, a majoránnát jól összedolgozom. Amikor már jól összehangolódtak, kezdődhet a fazék megtöltése. Egy sor káposzta, ebbe beleszórok néhány szem borsot, egy sor gombóc, egy sor káposzta, egy sor füstölt hús, egy sor káposzta, egy sor gombóc, egy sor káposzta, egy sor kolbászdarabok, és így tovább, amíg el nem fogy az alapanyag. Ezután felengedem vízzel, hogy alaposan ellepje, és kész az edény.

A kemence felfűtése után várni kell, amíg a sütési hőmérsékletről visszahűl a főzésire, és akkor jön az utolsó előtti lépés: a fazék bemegy a kemencébe. A tévőt a helyére teszem, az ajtót bezárom, és kész.

Felmerülhet a kérdés, hogy mit tehetünk addig, amíg a kemence visszahűl a főzési hőmérsékletére. A válasz nagyon egyszerű: sütni kell valamit. Rendszerint lángost, kenyeret, vagy pogácsát szoktam sütni, de most ezt próbáltam ki.

Másnap pedig kivettem a kész töltött káposztát. Ezúttal kicsit melegebb volt a kemence, mint szokott, ettől mintha kicsit finomabb is lett.

Minden olvasónak békés karácsonyt és eredményes, élménydús újévet kívánok!

A pizza és a lángos

Olvastam valahol, hogy a pizza a szegények étele és népszerűségét annak köszönheti, hogy a nápolyi szegénynegyed helyi specialitása lett. Ma már ez az étel a világ szinte minden csücskében ismert, de legalább már hallottak róla.

A lángos nem ilyen szerencsés, de remélem az lesz idővel. Ugyanis azt látom, hogy minden olyan rendezvényen, ahol hordozható kemencében lángost, langallót, pömpöst, stb. sütnek, hosszú sor áll, és a vevők hihetetlen összegeket képesek kifizetni egy szeletért. Ezt megértem, mert nagyon finom a friss, kemencében sült lángos. Bár már láttam trükkös vállalkozót is, aki hozta az előre sütött és mélyhűtött tésztát, rákente a rávalókat igyekezve, hogy minél kevesebb alapanyag fogyjon, aztán betette a kemencébe, majd kis idő múlva már árulta is a „frissen sült” lángost. Ezért is sorba álltak azok, akik – gondolom - még eredetit soha nem ettek.De mi az, hogy eredeti? Ezen kívül még felmerülhet a kérdés, hogy miért írok együtt a pizzáról és a lángosról. A válasz nagyon egyszerű,: mert rokonok. Úgy is mondhatnám, édestestvérek. A ide kattintva található egy alapos leírás a pizzáról, amihez nincs mit hozzáfűznöm.

Két dolog nagyon tanulságos a cikkből:

• A pizza kezdetben, amikor még nem ismerték a paradicsomot, fehér volt, tejfölt használtak alapnak,
• A „pékek arra használták, hogy kenyérsütés előtt megnézzék eléggé felhevült-e a kemence”.

Arról, hogy miért nem kell hőmérő a kemencébe a sütés és főzéshez, már írtam a „Miért nem kell hőmérő egy igazi kemencéhez?” című bejegyzésben. Itt csak kiemelem, hogy a pizza és a lángos is a kenyérsütési folyamat részét képezi. Fontos szerepe van abban, hogy a kenyér a kellő idöpontban kerüljön a kemencébe, nélküle a sütés igen kockázatos lenne. Másrészt a több órás fűtés és dagasztás után ennyi jár a péknek is, nem?

A másik érdekesség, hogy mit teszünk a tésztára. Számtalan pizzarecept ismert. A történelmi nápolyi Margherita 1880-ból a mai napig népszerű, és ki tudja hány pizzaféleséget árulnak az éttermek, pizzériák.

Az első házi készítésű pizzát akkor ettem, amikor a feleségem elkészítette egy igen jó recept alapján. Az úgy kezdődőtt, hogy volt egy pizzatészta recept és egy feltét recept is. Ami akkor nem tűnt fel, a recept azt írta, hogy süssük meg félig a tésztát, aztán vegyük ki, majd tegyük rá az alapot és a rávalókat, és tegyük vissza. Amikor elkezdtem kemencében pizzát készíteni, megértettem, hogy ez nem lehetett így eredetileg. A lángosnál és a pizzánál is az egyszerűség volt a fontos. Sem az alföldi parasztasszony, sem pedig az olasz háziasszony nem komplikálta a dolgokat. Vagyis, igazából nincs külön kenyértészta és pizzatészta recept, és nem tesszük-vesszük ki-be sütés közben sem a pizzát, sem a lángost.

Tehát a kemence felfűtését követően, miközben a belső hőmérsékletkülönbség a zárt ajtó mögött kiegyenlítődik, ami egy-két perc, egy kisebb adag kenyértésztát kinyújtunk. Lehet dalolva és dobálva, akkor olaszosabb, vagy anélkül. Innen kezdve szétválik a recept pizzára és lángosra.

A paradicsomos alapú pizzának az alapját paradicsompüré, víz, egy-két csepp olivaolaj, oregano, bazsalikom, fokhagyma és só összekeverésével kapjuk. A vizet kis adagokban teszem hozzá, amíg a szósz sima nem lesz. A fűszerek adagolását kóstolgatással lehet megállapítani legjobban. Aztán rátehetjük amit szeretünk, és amit találunk otthon.

A lángos esetében a tésztára kerül a tejfől, rá a hagyma és a sonka, vagy szalonna kockára vágva. Lehet a tejfölbe fokhagymát keverni.

Tulajdonképpen mindkettő arra épül, hogy a háznál található finom maradékokat használjuk.
Szerintem ebből egyértelmű, hogy eredeti lángos-, vagy pizzarecept nincs is, mindenkinek sajátja volt, illetve attól függően változott, hogy éppen mi volt elérhető a konyhában.

Arra buzdítok mindenkit, hogyha pizzát készít, tegye rá, amit sütve szeret. Az sem baj, ha a lángos nem lesz pont olyan, mint a vásárban. Ehhez kell a kemence, amivel annál is jobbat lehet otthon sütni.

Megyek is, csinálok egy pizzát.

A kenyérsütés és a kemence

Amikor azt halljuk, hogy kenyér, akkor többnyire a boltban kapható eledelre gondolunk, amit fehér és különböző barna színekben lehet vásárolni. Némelyik egész finom. Mások még az sem. Miért?

Mert az ipari mennyiségben előállított kenyérben olyan adalékanyagok is vannak, amivel az egyenletes minőséget produkálják. Azt hiszem, nem kell sokat fejtegetnem azt sem, hogy mintha kevesebb lenne az anyag egyes termékekben. Ez azoknak, akik emlékeznek még, hogy milyen volt egy zsömle mondjuk 20 évvel ezelőtt, és most milyen, nyilvánvaló. A másik kérdés, hogy jó-e ez nekünk. Válaszom: nem. A zsömlét darabra vásároljuk, és szinte csak levegőt kapunk az adalékanyagok mellé. A kenyeret ugyan súlyra árulják, de azok meg mintha mostanában azonos, vagy drágább ár mellett összezsugorodtak volna.

Egyetlen jó megoldást ismerek. Az otthon sütött kenyérben az van, amit beleteszünk. Addig sütjük, amíg jólesik, aki szőkén szereti, az hamarabb veszi ki, aki sok héjat szeret, az tovább benntartja.
Mielőtt elmondom, hogy én hogyan készítem, meg kell azt is említenem, hogy a kenyérsütés nagyon egyszerű annak, akinek van benne gyakorlata. A www.kemencebence.hu oldalon olvasgatva találtam egy videót. Az eredetije megtekinthető itt: http://members.upclive.hu/g.bubenko/ Mindennapi kenyerünk címmel. Ilon néni 86 éves, és saccolásom szerint legalább 6 kiló lisztből süt kenyeret. Amikor elkezdtem kenyeret sütni, az első sikerek után felbuzdulva emeltem a liszt mennyiségét. El is jutottam három kilóig, és onnan már nem sikerült tovább növelni a mennyiségen. Édesanyám azt mondta, hogy akkor van kész a dagasztás, ha „gyöngyözik a padlás”. A videón ez úgy hangzik, hogy „izzad a padlás”. Nem tartom magam nagyon gyengének, rendszeresen sportolok, de nekem a padlás két kiló liszt felett nem gyöngyözni, vagy izzadni szokott, hanem csorogni, sőt nem is csak a padlás, hanem lejjebb is. Ebből arra lehet következtetni, hogy Ilon néni vagy nagyon erős, vagy jobb a technikája. Dagasztó géppel nem is próbálkoztam növelni a hatékonyságot, mert annak nincs sportértéke.

Lássuk mi kell a jó kenyérhez: Jó liszt, jó élesztő, só (1 evőkanál 1 kiló lisztenként), víz (kilónként 5-6 deci), dagasztó teknő vagy tál (én tálat használok), szakajtó, konyharuha.

Aki már sütött kenyeret sütőben, az most gondolhatja, hogy minek ez a nagy körítés, a kenyérsütés egyszerű. Fogom a lisztet, beleszitálom a teknőbe, vagy a tálba, felfuttatom az élesztőt, összekeverem a vizet a sóval, összekeverem a sós vizet és a felfuttatott élesztőt a liszttel, jól összedolgozom, letakarom a konyharuhával, hagyom megkelni, és teszem is be az előmelegített, 180 fokos sütőbe. Ezzel egyetértünk. Nagyjából erről van szó, de nem teljesen.

Először is, a kenyérsütést a kemencében az teszi érdekessé, hogy - mint azt már korábban írtam - annak felfűtése nagyjából két és fél órát vesz igénybe, és a tésztának addigra kell a szakajtóban megkelnie, amikor a kemence is elérte a kellő hőfokot. De mikor mondhatjuk, hogy a tészta megkelt, és miről tudjuk meg, hogy a kemence elérte a kellő hőfokot?

A tészta akkor jó, ha a szakajtóban nagyjából a kétszeresére dagadt, és látható, hogy belül buborékok vannak. Ha a tészta túlkel, akkor az nem jó. (A videón Ilon néni megsímítja a tésztát. Így érzi, hogy jó-e.) A kemence pedig akkor jó hőfokú, ha a lángos szépen sül, nem megég, vagy nem marad világos.

Menedzsment nyelven a jó kenyér ennek a két projektnek az összehangolásával állítható elő. Hogyan? Sok kudarc árán kísérletezéssel. Először meg kell tanulni, hogy milyen fűtőanyag használata mellett mennyi idő szükséges a felfűtéshez. Másodszor azt kell kitapasztalni, hogy mennyi idő alatt kel meg a tészta. Ha ezeket már tudjuk, akkor jöhet az összehangolás. Nálam ez úgy működik, hogy befűtök a kemencébe, és amikor elindul a tűz, ott lehet hagyni egy kis időre, akkor leszitálom a lisztet, és a közepébe belerakom az élesztőt, egy kis cukrot, összekeverem egy kis langyos vízzel és liszttel úgy, hogy krémállagú legyen. A tetejére is lisztet szórok, és letakarom. Visszamegyek a tűzhöz, és fűtöm a kemencét. Aztán megnézem, hogyan halad az élesztő. Ha már jól felfutott, de a kemencefűtés nem túl gyors, akkor teszek a kovászhoz egy kis vizet, és újból elkeverem. Így lehet késleltetni a dagasztás kezdetét, ha kell. Aztán visszatérek a fűtéshez.

Felmerülhet a kérdés, hogy miért egyedül csinálom. A válaszom: csak nem hagyom, hogy más is hozzányúljon a kemencéhez?! Egyébként annak idején is egy ember feladata és felelőssége volt a kenyérsütés, mert a legtapasztaltabb tudta a legjobban. A többiek meg közben elleshették a tudást.

A fűtés közben megint ellenőrizhetem a kovász állapotát. Nem szoktam mérni az időt. Nem is tudom, mikor kezdem el a tészta dagasztását. Kizárólag az olvasó kedvéért végeztem egy kis számítást. A dagasztás végeztéig, vagyis a padlás gyöngyözéséig eltelt idő nagyjából 1 kg liszt esetén 20 perc, az első kelesztés kb. fél óra, és újabb fél óra a szakajtóban. Ez összesen egy óra tíz perc. Ehhez hozzáadódik a kovász felfuttatása, ami nagyjából 20 perc. Összesen másfél óra. Ennyit kell levonni két és fél órából, tehát a begyújtástól számítva másfél óra múlva kezdődik a tészta program. Én valóban soha nem mértem, azt feltételezem, hogy a 15. században a gazdasszonynak sem volt digitális konyhai órája és mégis megoldotta az időzítést, és ezt nem tehette másképp, csak tapasztalattal. Ezért az első kenyereim mindenfélék voltak csak jók nem. Persze a családom nagy lelkesedést mutatott. Ha a külseje szenes lett, levágtuk, ha a belseje nyers maradt, kivágtuk. Szép lassan aztán kialakult a rend, és már kisebb nagyobb eltérésekkel szőke, puha kenyerek készülnek. Ha már megvan a kellő hőmérséklet, akkor kihúzom a parazsat, kefével elsöpröm a hamut, és visszacsukom a kemencét (behúzom a tévőt), hogy a hőmérséklet kiegyenlítődjön, és a levegő is kitisztuljon odabenn. Aztán elhúzom a tévőt, a kemence szájához teszem a péklapátot, és ráborítom a tésztát. Fogok egy éles kést és bevágom a tésztát, aztán bevetem a kemencébe. Itt azért meg kell jegyezni, hogy a „bevetés” azt jelenti, hogy betoljuk a péklapátot rajta a tésztával, és amikor a kenyér a helyére ér, akkor egy gyors mozdulattal kihúzzuk a tészta alól. A kenyér alja már el is kezd sülni. Ezután egy darabig nem nyúlhatunk hozzá, amíg a héja ki nem alakul. Ha benn van az összes pékáru, akkor a tévőt a helyére teszem, és lehet rendet rakni a kemence környékén. A kemence ajtaját nem nyitogathatjuk az első 15-20 percben, le kell győzni a kíváncsiságot. Aztán megnézhetjük, ha nagyon pirul, akkor a tévőt úgy támasszuk oda, hogy kis levegő bemehessen. Ha túl világosnak látjuk, az a jó, mert a teljes sütés egy két kilós kenyér esetében kb. 45-50 perc. Mi ezalatt szoktuk megenni a pizzát, vagy a lángost, ami a világ legfinomabb kemence hőmérője.

A kemencében sült kenyér nem hasonlít a boltban kaphatóra. A jó kenyér puha, határozott héja van, és érezni, hogy van benne anyag. Az íze és az illata is más. Másnap is ehető. Volt már, hogy a harmadnapot is megérte egy kis darab, de legtöbbször igen gyorsan fogy. Különösen, amikor még meleg.

Édesség a római konyhából

Ígértem, hogy írok édességről is. A szakácskönyvet "Apicius de re coquinaria - Szakácskönyv a római korból" címmel az Enciklopédia kiadó 2003-ban jelentetett meg. Aqvincumban vettem, némi hezitálás után. A könyv tematikus elrendezésben ismerteti a recepteket. Megtaláljuk a mértékegységek mai megfelelőjét és a használt anyagok fellelhetőségére, vagy helyettesítésére is kapunk tanácsot. Néhány recept mai átdolgozását is közli a könyv.

Tehát az eredeti recept:

Vágd le a héját a legjobb fajta afrikai mustos kenyérnek, és a belét áztasd tejbe. Mikor a tejet beitta, tedd kemencébe, de csak egy kis időre, nehogy kiszáradjon. Vedd ki forrón, önts rá mézet, szurkáld meg, hogy a méz beleszivárogjon. Szórd meg borssal, és tálald.

Ugye, milyen egyszerű? Elhatároztam, hogy kipróbálom a családomon, de be kell valljam, hogy sajnos nem tudtam jóféle afrikai mustos kenyeret, és igazi tejet hozzárendelni a projekthez. A kenyér nem afrikai, de nem is mustos, nem is beszélve a mostanában kapható tej jellegű italról. De ez még semmi ahhoz képest, hogy az édességet a végén meghintjük borssal! Az idézett, a második recept az édességek közül, de mielőtt az a benyomás alakulna ki, hogy csak ez az egy édesség tartalmaz borsot, gyorsan hozzá teszem, hogy hatból egy receptben nem szerepel bors a mézhez. Vagy ez csak nekem ilyen furcsa?

Afrikai kenyér helyett természetesen saját sütésű kenyeret használtam, a többi olyan volt, ahogy a boltban kapható. Az elkészítéshez nem kell különösebb felszereltség, a kenyér egy idő után megissza a tejet, és akkor jöhet a forró kemence.

Apropó, kemence. Találtam egy szép rajzot a római kemencéről. Laposabb építésű, mint a magyar, a közös bennük, hogy a füst a kemence száján távozik. A szakirodalom szerint ezt a típust folyamatos tüzeléssel használták, tehát a tűz, vagy parázs mellé rakták be az ételt. Az alföldi búbos kemence eszerint úgynevezett periodikus, tehát a felfűtés után a parazsat kihúzzuk, és ezután kezdjük a sütési és főzési ciklust. A római korból származó kenyérsütő kemencék között is volt már falba épített. A kemence alját kövekből rakták ki, a test agyagból készült.

De térjünk vissza az édességhez! Tíz perc után, amikor még nem száradt ki, kivettem a tepsit, és jól meglocsoltam mézzel. Csak azért szurkáltam meg, mert a recept ezt írta. Azt tapasztaltam, hogy mire elővettem a villát, már be is itta a forró kenyér a mézet is.

Az igazi próbatétel ezután következett: leültünk enni. Nem mertem előre megszórni borssal az egészet, de kötelességemnek éreztem, hogy elsőnek én próbáljam ki, milyen borssal az édesség. ÉS JÓ! Arra azért vigyázni kell, hogy ne túl sok bors kerüljön rá, mert akkor a bors kerül ki győztesen a mézzel szemben, de ha eltaláljuk az egyensúlyt, akkor kimondottan kellemes ízkombinációt kapunk.

Végezetül hozzáteszem, hogy a túrós palacsintát azért megígérem, nem borsozom meg legközelebb.

A képek a www.rumford.com/oven/articleoven.html oldalon egy igen tartalmas cikkel együtt láthatók.

Római konyha

Ez a kép egy rekonstruált római ház konyhájában készült. A hasonlóság a magyar népi kemencékkel és takaréktűzhelyekkel szembeötlő. Ráadásul a kemence mögött kémény is van. Az egész vályogból tapasztással készült, az alsó része festett. A tévő, mintha csak a magyar alföldi búbosban lenne.

A füst elvezetésére ugyanazt a technikát alkalmazták a konyhában, mint a falfűtésnél. Előregyártott, üreges, égetett agyag elemeket használtak. A kemence belsejében a füstcső oldala is nyitott, így jutott a füst a kéménybe. A füstcső a tetősík fölé nyúlt, ahol kis házat formáló, de az ablakaiban áttört galambdúchoz hasonló kerámia fedi le. És ezt időszámítás után kb. 300-ban! Ez azért érdekes, mert a füst elvezetését a Római Birodalom bukása után nem, vagy másképp oldották meg, amíg újra fel nem találták. A háromlábú szék mintha a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban lenne. De nem ott van és nem is Aqvincumban. A fénykép Ausztriában, Carnuntumban (mai neve: Deutsch Altenburg) készült. Ott két házat újjáépítettek az eredeti technológia használatával a régészeti feltárás adatai alapján. A képen látható kemence a takaréktűzhellyel egy előkelő ház konyhájában áll.

A másik ház egy textilkereskedőé volt. A konyhában nincs kemence, de van két tűzhely. Nem annyira elegáns, mint az előkelő házban, de itt is van kémény.

Van egy római szakácskönyvem. Ha valakit érdekel, írok arról is. Előzetesben annyit elárulok, hogy nagyon szerették már akkor is az édességeket. Cukor helyett mézzel.

A bableves főzés titkai

Többen kérdezték, hogy lesznek-e receptek. Persze, lesznek. Mi mással is kezdhetném a sort, mint a kedvencemmel: a bablevessel.

Mielőtt nekiálltam írni ezt a cikket, megnéztem néhány receptet az Interneten. Vannak köztük nagyon jók is, de mindegyikre jellemző, hogy valamit bele kell tenni ahhoz, hogy finom legyen. A kemencében főtt bableves ízét nem csak a belevalók adják, hanem a kemence is rásegít. A fazékról nem is beszélve, ezért az én receptem egyszerű:

Hozzávalók: egy csomag (fél kg) száraz tarkabab, kb. 70 dkg füstölt tarja, egy pár kolbász (én a száraz kolbászt szeretem), 2 közepes sárgarépa, 1 testes fehérrépa, egy csomó petrezselyem, egy fej vörös hagyma, egy-két gerezd fokhagyma, só (mennyisége a füstölt hús sózottságától függ). Most jönnének az ilyen, meg az olyan egyéb fűszerek, de csak túlbonyolítanánk a levest vele.

Az elkészítés kemencében a következő: Az előző este beáztatott babot felteszem egy fém fazékban a tűzhelyre és alágyújtok. Addig hagyom, amíg fel nem habzik, aztán leszűröm, és a babot beteszem a kerámia fazékba. Közben a répákat megtisztítom, megmosom és beteszem a fazékba. Itt jegyzem meg, hogy a hozzávalók berakási sorrendje a fazékba teljesen mindegy. A fokhagymát meghámozom, és felaprítom amilyen apróra csak tudom, és azt is beteszem a fazékba. A füstölt húst nagyobb kockákra vágom, a kolbászt kb. 5 cm-es darabokra vágom és az egészet beteszem a fazékba. A füstölt húst a darabolás közben alapos laboratóriumi elemzésnek vetem alá, hogy megállapítsam a sótartalmát, egyszerűen megkóstolom. Ettől függően adagolom a sót, aztán a fokhagymát is beleteszem, ha nem felejtem el. Ha elfelejtem, később is belerakhatom. Aztán felöntöm vízzel a fazék nyakáig.

Mindezt úgy kell intézni, hogy közben a kemence fűtését sem szabad elhanyagolni. Én általában pizzát és kenyeret is sütök egy befűtéssel, ezért ezután szoktam foglalkozni a tészta dagasztásával, mert mire a bablevest előkészítem, addigra megkel a kovász is.

A fazekat akkor veszem elő, amikor már a pizzát kivettem. Ez viszont fontos, mert a pizza sütése közben egyenlítődik ki és moderálódik a hőmérséklet a kemencében. A fazekat betolom a kemencébe, beteszem a sütni valót és bezárom a kemencét a tévővel (azaz a kemence belső ajtaja, vagy vasból, vagy vályogból készül, ami nem kapcsolódik a kemencéhez, ha kinyitjuk a kemence száját egyszerűen elvesszük, ha bezárjuk, odatesszük).

Innen kezdve fő a leves.
A legtöbb receptkönyv megad egy időt, amíg főzni kell. Ehelyett sokkal jobb időmérőt használok, a pizzát. A pizzát megesszük, beszélgetünk egy kicsit, és el is jön a kenyér ellenőrzésének ideje. A kenyérsütésnél majd elárulom, hogy ez mit jelent, a lényeg, hogy a fazékhoz nem kell hozzányúlni. A csipetkéket beszélgetés és a kenyér sütése közben elkészítjük. Szerintem a csipetke nagyon fontos alkotó eleme a bablevesnek, de a legmeghatározóbb a minőség szempontjából a rántás. A rántáshoz mindig zsírt használok, mert az az igazi. A kockára vágott hagymát üvegesre sütöm, és hozzáadok 2-3 kanál lisztet, amit kevergetek és pirítom. Aztán leveszem a tűzről, hozzáadok 3-4 teáskanál pirospaprikát, és felengedem vízzel. Most sem adok meg dl pontossággal mennyiséget, mert azt úgyis látni lehet, hogy mikor tudjuk simára (csomómentesre) keverni. Ezután eljött az ideje annak, hogy kivegyük a fazekat a sütőből, és elkeverjük benne a rántást, és hozzáadjuk a csipetkét. Utána újra vissza kell rakni a kemencébe, és ott is hagyhatjuk egy darabig. Például, egy jó kemencébe, ha szombaton délután betesszük a bableves főni, másnap ebédkor forrón vehetjük ki a fazekat.

Ezt a „receptet” lehet sütőhöz is igazítani, de akkor nem működik az egyik napról a másikra áthúzódó főzés. Sütőben is lassan kell főzni. A 180 fokos hőmérséklet magas a bableveshez. Az viszont biztos, hogy a cserépedényben készült bablevesnek más az íze, mintha ugyanazokból az alapanyagokból a gázon, vagy villanyon fémedényben főzzük meg. Aki nem hiszi, próbálja ki.

Bemutatom a fazekaimat

Amikor a jobb oldali nagy kék fazekat vettem Szentendrén, az eladó megkérdezte, hogy mire akarom használni, mert látta, hogy másképp nézegetem, mint a többiek. Bevallottam az igazat. Káposztát akarok benne főzni. Igen csodálkozott, mert ezeket a gyönyörű edényeket mások esernyőtartónak, kaspónak, vagy egyéb dísztárgynak használják. Nem értem miért. Talán azért, mert nem tudják, hogy mit hagynak ki ezzel. Láttam már kertben álló teljesen ép fazekat virágokkal teleültetve, és a gazdája büszke is volt rá, mert - mint mondta - milyen szép alakja van. Pedig ha tudná, hogy nem az alakja a legjobb tulajdonsága a fazéknak... Azt is hallottam már, hogy azért nem használunk kerámia fazekat, mert nem lehet feltenni a tűzhelyre, nem bírja a hőt. Az igaz, hogy a tűzhelyre nem lehet feltenni, de 1200 fokot biztosan kibírt az égetésnél, miért ne bírna ki 200-at főzés közben a sütőben. A képen látható összes fazék belefér a sütőbe is.

Elmondom, mire használom őket. A jobb oldali nagy fazekat töltött káposzta főzésre, de csak akkor, ha sokat akarok főzni. A sorban mellette lévő kiváló töltött káposztának, sóletnek és a kedvenc ételemnek, a bablevesnek. Lencsefőzeléket is szoktam szilveszterkor csinálni benne. A középső vászon fazék (kívül-belül mázatlan) sok sóletet főzött, aztán egy szerencsétlen mozdulatnak következtében megrepedt. Most dísztárgy. A balra mellette lévő edény csak belül mázas, bableves specialista, és a bal oldali viszonylag új edény eddig csak egy töltött káposztát adott.

Azért fogalmazok úgy, mintha az edények főznének, mert meggyőződésem, hogy így is van. Mi adjuk az alapanyagokat, meg az energiát, és az edény hozzátesz valamit, amitől az étel egészen egyedi lesz.

A második képen láthatók a kisebb fazekak. Közülük elsőként a jobb oldalon állót emelném ki, mert az nagyjából 150 éves alföldi fazék, belül mázas. A nagyszüleimé volt. Amikor megkaptam, már régen nem főztek benne semmit, nagyon elhanyagoltnak tűnt. Először tele vízzel betettem a kemencébe, hogy lássam nem szivárog-e, és hogy a szennyeződések lejöjjenek. Azt ugyanis tudni kell, hogy az ilyennek a gazdája soha nem mosogatja vegyszeres vízben. Nagyon szépen leégett róla a rárakódott porréteg, és látszik újra a mintázata is. Az alján előtűnt a fazekas mester aláírása. És nagy örömömre nem szivárog, egy kisebb csorbaságot nem számítva teljesen ép. Ebben a legjobb a bableves és a töltött káposzta. Ha csak magunknak főzök, akkor ezt használom. A sötét külső színt a sok főzés adja. A bal oldali hasonló fazék öt évvel ezelőtt új volt, a külseje már ennek is sötétedik. Remélem, még sok évig főz majd egyre finomabbakat.

Az elől baloldalon álló edény samottos agyagból készült, így nagyobb hőterhelést is kibír, például lehet parázsba rakni. Kipróbáltam, de meg kell mondjam, az étel finomabb, ha lassan fő. További érdekessége még az edénynek, hogy egy fazekasnőtől vásároltam, akinek külön meg kellett ígérnem, hogy tényleg főzni fogok benne. Ezúton jelentem: betartottam.

Miért nem kell hőmérő egy igazi kemencéhez?

Sok száz évvel ezelőtt már jobb megoldás volt. Ha elővesszük a szakirodalmat, akkor például azt olvashatjuk, hogy akkor kell a kenyeret bevetni, ha az alja szikrázik. Ez érthető is, meg nem is.

Másik kérdés, hogy miért sütünk lángost (itt a lángos nem azt az olajban sült ropogóst jelenti, amit zsírpapírban lehet kapni mindenfélével a tetején). Mert finom és mert fontos szerepe van a hőmérésben. A kenyérsütésben nem a tészta elkészítése, vagy maga a sütés a kihívás, hanem az, hogy pont akkorra keljen meg a tészta a szakajtóban, amikorra a kemence is kellő hőmérsékletű. Ezen a hőmérő nem segít, mert a felfűtés két-három órát vesz igénybe, míg a kenyértészta előkészítése egy-másfél óra. Tehát, az egyik folyamat már megkezdődött, amikor a másikat is kezdeni kell, hogy a kellő időben legyen minden rendben.

A harmadik kérdés: tudhatjuk-e hőmérő nélkül, hogy pontosan mikor elég meleg a kemence a sütéshez? Nem.

De akkor hogyan lehet mégis megbízhatóan kenyeret sütni? Aki már megpróbált kenyeret sütni kemencében vagy sütőben, az tudja, hogy az első próbák nem pont olyanok, amilyennek tervezte. Ennek az oka, hogy az egészhez kell egy nagy adag tapasztalat is. Nem véletlen, hogy annak idején ezt nem bízták akárkire, mert ha nem sikerült, akkor egy hétig azt kellett enni. A háziasszonyok annak idején kisgyerekkorukban kezdték a tapasztalatgyűjtést. Nekünk erre nincs időnk.

Nem húzom tovább, a megoldás a következő: A kemencét általában túl kell fűteni egy kicsit, de óvatosan. Ezután a tésztából előre előkészített kis darabot kinyújtogatjuk kézzel, nagyjából kerek formájúra, és amikor a hamut kivettük, betehetjük a lángosnak valót. Ez hamar kisül, ha a kemence melegebb a kelleténél vagy lassabban, ha nem. Ez elég világos jelzés a hőmérsékletet illetően. Ha gyorsan sült a lángos, akkor még várhat a kenyér bevetése, ha lassabban, akkor jöhet a kenyér. Rossz hír, ha nagyon lassan sül meg a tészta, mert akkor nem érte el a kemence a kellő hőmérsékletet, és ilyenkor bizony a kenyértésztának várni kéne a fűtésre.

Egyszerű és hatékony! A tapasztalt háziasszony tudta, hogy a fűtőanyagtól függően mennyi idő kell a felfűtéshez, ehhez igazította a tészta kelesztési idejét, és a pontos időpontot a lángos segítségével mérte. Sőt, a lángos kivétele után például tejföllel megkenve meg lehet enni, amíg a kenyér sül. Én a tejfölbe szoktam tenni fokhagymát, de lehet mást is.

Mai utolsó kérdésem: mi köze az egésznek a pizzához? Feltételezem, hogy az előzőekből már világos, hogy a lángost lehet pizzával helyettesíteni vagy kombinálni. A római konyhában már ismert volt a kemence, és a tapasztalatok alapján feltételezem, hogy a pizza kialakulásában a hőmérés játszott szerepet. A különbség csak annyi, hogy délebbre többfajta maradék alapanyag állt rendelkezésre.

A legújabb kemence, ami kályha

Ezt a kemencét eredetileg nem így terveztem, mert egy kályhára gondoltam, amikor a helyet készítettük. A kerámiagyártásra már nem maradt időm és a lyukat sem akartuk tovább nézni a falon.

A téli szünetben aztán vettem egy nagy levegőt, és elkezdtem a fiam segítségével a kemence előkészítését. Ez kisebb mint a másik, és kívülről fűthető. Az előzőből maradt bőven cseréptörmelék, sőt az építés után is van még. A vályogot bontott vályogtéglából állítottuk elő a kellő vízmennyiség hozzáadásával. Azzal nem számoltam, hogy télen nem szárad olyan gyorsan a sár, mint nyáron. Az is gondot okozott, hogy az alapanyag szállítása és előkészítése nagy porral járt. Nem javaslom senkinek, hogy télen kezdjen bele az építésbe. Viszont mi elkezdtük, és ha már elkezdtük, végig is csináltuk.

A "design" Temerinből származik, összetett formájú, alul hasáb, felül boglya. Padkát helytakarékossági okokból nem terveztünk, mivel az ebédlőben van, oda lehet húzni a széket mellé, ha melegedni akar valaki. A képeken jól látszik az építés menete, először a hasábot raktam fel, kívül nagyjából függőleges falakkal. Belül egyre vastagabb felfelé haladva, hogy a fordított parabola alak meglegyen, mert szerintem a sütésnél annak nagyon fontos szerepe van abban, hogy a kemence alját egyenletes hősugárzás érje. Hét munkanap után így nézett ki kívül teljesen betapasztva. Belülre még nem mentem be befejezni, mert hideg volt, és őszintén szólva nem kellemes fagyban puszta kézzel tapasztani. Ez a kemence kisebb, mint az előző, így az én méreteimmel erősen végig kellett gondolni, hogyan férek be a lámpával, meg a vödörrel úgy, hogy a fejem fölötti részt is jól betapaszthassam. Ez tavaszra maradt, de addig viszont jól kiszáradt kívül, belül. Száradás közben alkalomadtán még egy kis egyengetés kellett, de a házban a belső munkálatok befejeződtek, kezdhettünk takarítani.

Ilyen látvány fogadja a bejárati ajtón belépőt. Azóta már világosabb lett, ahogy kiszáradt. Még nem meszeltem le, mert amúgy is ráfér egy alapos meszelés az egész ebédlőre, és akkor azzal együtt lemeszeljük a kemencét is. Ugye, mennyire összhangban van az ajtó, és a kemence felső részének az íve? Igen, egy kicsit sötét, de majd szép fehér lesz, amitől kisebbnek látszik majd, és beolvad a környezetbe, pont annyira amennyire kell. A tálaló szekrény tetején látszik az, amiről a következő bejegyzésben lesz szó.

Alig vártam már, hogy egy kicsit melegebb legyen és befejezhessem a belső tapasztást és a száját. Hála a globális felmelegedésnek, hamarosan eljött az idő, hogy bemászhassak és megcsinálhassam. Azóta már túl vagyunk sok begyújtáson, nagyon jól bírja és tartja is a hőt. Ugyanis, a kisebb mérete ellenére a tömege nem sokkal kisebb, mert az oldal falvastagsága különösen a vállánál elég nagy. Először a kupola melegszik fel, aztán az oldala. Nagyon kellemes meleget ad, arról nem is beszélve, hogy kiválóan süt és főz.

Kemence építés

Most megmutatom képekben, hogy hogyan készült a második kemencém. Az elsőről nem találtam jó képeket, ha meg lesznek, felteszem azokat is.

Valahogy így nézett ki a helyszín az építkezés alatt, amikor már sikerült többszöri különféle méretarányú rajzokkal alátámasztani a tervező alaprajzát. Ugyanis a kőműves sehogyan sem akarta megérteni, hogy mit akarok. A kemence szájának méretezését, és a külső ajtó nyílásának a belső nyíláshoz viszonyított helyét háromszori átépítés után sikerült már majdnem jól eltalálni. A helyzetben az hozott fordulatot, amikor megkrédezte, hogy miért kell ekkora lyuk a falon, én meg azt mondtam azért, mert nekem is be kell férnem rajta. Ekkor éreztem, hogy innen kezdve azt mondok, amit akarok, úgyis rámhagyja, csak fel ne izgassam magam. A sarokban már áll a padka köpenye.

Az alap feltöltése után jött a cserép és üvegtörmelék homokban, végül homokréteg, majd rákerült a tégla. Én samottéglát használtam, nemis annyira a hőállóság, hanem az egyenletesség miatt. Jól beledöngöltem a téglákat a homokba precízen tartva a vízszintest. Ez olyasmi, mintha viacolort rakna az ember, csak jóval kényelmesebb. A képen láthatók a szerszámaim is. Arra nem emlékszem, hogy a vésőt mire használtam, azt hiszem csak leraktam oda, mert a kemence építéséhez nincs rá szükség. Mivel a ház kertjében itt nem találtam jó agyagot, és nem akartam olyan helyről bányászni, ahol mások nem szerették volna, elmentem egy téglagyárba, és kértem engedélyt. Miután meggyőződtek arról, hogy tudom miről beszélek, megbeszéltük a helyet, és hagyták, hogy megrakjam az utánfutót jó agyaggal. Ezután következett a vályog gyártása. Ez mellesleg nem annyira szörnyű, mit amilyennek látszik. Itt tennék egy kis kitérőt. Azt tapasztaltam, hogy a vályog jót tesz a kéz bőrének. Szép bársonyos lett tőle a bőröm.

Amikor kész volt az alap, akkor jött az igazi látványos mutatvány, a kemence falának rakása. Én a cseréprakásos módszert választottam, mert ez egyszerűbb, volt is elég törött cserepem, és volt is tapasztalatom az első kemence építéséből. A cserép úgy lett, hogy a tetőfedőt megkértem, hogy kivételesen ne dobálják szét a kertben a tetőről a töredékcserepeket, hanem kíméletesen gyűjtsék össze a padláson. Meg is kérdezte a tetőfedő, hogy mi a fenét kezdek a csíkokra vágott cserépmaradékkal. Na erre én megfenyegettem, hogyha egy is eltörik belőlük, akkor nagy baj lesz. Ezután már ő sem nézett normálisnak, de mivel elég ijesztő voltam, szépen összegyűjtötték a maradékot, és nem a földről kellett összeszednem. Annyi lett, hogy több mint két kemencére elég volt, de erre még visszatérek később.

Azután szépen soronként haladva felfelé szépen magasodott a kemence. Miközben raktam, a belsejét tapasztottam is, amíg a felső nyílás megengedte. Igyekeztem nagyon, hogy minél többet és minél alaposabban betapasszam a belsejét, mert az előző kemencénél már megtanultam, hogy az utolsó részt beűlről kell csinálni, és nem mindegy, hogy mennyi munka marad belülre. A képen már látszik a kemence alakja, a sut, ami egyben hőtároló is, de egy igazi alföldi búbos elengedhetetlen része. Még aznap, amikor elérte a teljes magasságot, előkészítettem a földön a búbot, ami egy nagyobb cserepekből összerakott korong. A falnak és a búbnak is annyira meg kell száradnia, hogy megtartsa magát.

Másnap aztán felhelyeztem a búbot és ezután rögtön nekiláttam a külső tapasztásnak is, mert már nagyon szerettem volna, megfőzni benne az első bablevest. A képen már azt az állapotot mutatja, amikor már meg van a végleges forma, de a padka még tapasztásra vár. Addig is szárad a fal. Befejeztem belül is a tapasztást, ami egy nagy élmény, ugyanis éppenhogy belefér az ember, és egy vödör, meg egy elemlámpa. És akkor a fejem felett kevesebb mint 20 centire kell csapkodni a sarat, ami persze fröcsköl. Ilyenkor jutott eszembe a legjobb tanács már az első kemence építésnél is: Fogja fel az egészet mint egy jó hecc, mert az is. Ezzel egyébként teljesen egyet is értek, de a kemence belsejében ez a gondolat különös jelentőséget kap.

Másnap aztán betapasztottam a padka tetejét és oldalát is, megcsináltam a kemence száját, ami nagy precízséget igényel, mert a tévőt pontosan illeszteni kell, hogy amikor kell jól be lehessen zárni. Közben szépen száradt a kemence.

Amikor már szépen kifakult, eljött a pillanat, amikor az első tüzet megrakhattam. Aki most úgy gondolja, hogy jól bedurrantottam, az téved. As első tüzelés inkább utószárítás, nagyon óvatos művelet. Aztán másnap már kicsit nagyobb láng is megengedett, ügyelve, hogy ne melegedjen túl a kemence. Így pár napig, aztán amikor már átmelegedik a kemence, akkor megkaphatja az első homokos mész réteget, és kihűlés után jöhet a második réteg, amíg szép egyenletes nem lesz. És kész a kemence.

Alig vártuk, hogy mikor lehet benne valamit sütni és főzni. Van egy hagyományos programom, amit egy befűtéssel szoktam csinálni, hogy miért, még erre is visszatérek. Ez úgy kezdődik, hogy felfűtés után, rögtön beteszek egy-két pizzát sülni, aztán amikor ezek kijöttek, berakom a fazekat a bablevessel, és utána a kenyeret és bezárom a kemence száját. Amikor kisült a kenyér, kiveszem, és újra becsukom. Kb. 2 óra múlva a bablevest kiveszem és berántom, aztán újra visszateszem. Ezt másnap szoktuk ebédkor kivenni, amikor még forró.

Elhatározás, tervezés, építés

Tulajdonképpen barátaimnak köszönhetem, hogy ráébredtem, hogy tudok főzni. Előtte sok évig ez alvó képességem volt. Úgy kezdődött, hogy az egyik barátom meghívott egy kerti party-ra Nagykovácsiban, ahol pizzát sütött a titokban készült új kemencéjében. A kemence meleg volt, amikor megérkeztem üdvözölt, majd megkérdezte, hogy mit kérek a pizzára. Nem kezdtem el szabadkozni ahogy illik, hogy tulajdonképpen nem is vagyok éhes, hanem mindjárt a lényegre tértünk és soroltam a lehetséges hozzávalókat.

Kinyújtogatott egy darab tésztát olyan pizza formájúra, és rátette amiket mondtam. Rakott rá sajtot ahogy azt kell, kinyitotta a kemencét és berakta a pizzát a forró kőre egy péklapáttal. Aztán beszélgettünk három vagy négy percet, amikor megint kinyitotta a kemence ajtaját és kivette a megsült pizzát. Ekkor még nem is sejtettem mekkora változást hoz ez a kicsiny mozzanat az életemben.

De ez hamarosan kiderült, amikor először beleharaptam a frissen készült forró pizzába! Abban a pillanatban tudtam, hogy én is csinálok ilyen kemencét, hogy ezt a mutatványt akkor és annyiszor tudjam megismételni, amikor és ahányszor csak akarom. A további harapások ideje alatt meg is fogalmazódott bennem néhány kérdés:

1. Hogy lehet az, hogy a pizzériákban ugyanez minimum 20 percig tart, itt meg a beszélgetéssel együtt sem kellett 10?
2. Mitől van ennyire jó íze?
3. Hogy csinálta a kemencét?

Akkor még nem volt internetem, mert Nagykovácsi és a távközlés még nem voltak jó viszonyban, így az első csodálkozás után kutatni kezdtem a forrásokat. Ez több mint tizenöt éves történet. Az érdekes módon meg sem fordult a fejemben, hogy hívjam a kőművest, aki majd megrakja nekem. Nem is tudom, miért. Inkább irodalmat kerestem hozzá, ami akkor még nem volt olyan egyszerű, mint most. Mivel egyik kedvenc könyvesboltom a Mezőgazdasági Könyvesbolt volt, bementem és kis idő múlva már kezemben is tartottam Sabján Tibor: A búbos kemence című könyvét. Általában lassan olvasok, de ezt elolvastam egy este. Mivel néhány rész nem volt teljesen világos, megint elolvastam, miközben már tervezgettem a kemence helyét. Meg kell említeni, hogy a téglából rakás, és a modern anyagok használatáról a könyv hatására teljesen lemondtam, és elhatároztam, hogy valóban úgy csinálom meg, ahogy azt annak idején. Semmi változtatás.

Családom is "lelkesen" támogatott, feleségem azt mondta, ha akarod, csináld. Ez bölcs volt, mert nyilvánvaló volt, hogy elhatározásomtól úgysem lehet eltántorítani. Néprajzi témájú könyveket vettünk ki a könyvtárból. Meglátogattuk a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumot (többször is), hogy életben is láthassunk kemencét, hogy eldönthessük milyen legyen.

Az első akadályokkal akkor szembesültem, amikor neki akartam állni megvalósítani. Már tudtam, hogy milyen lesz, hol lesz, de nem akartam rosszul csinálni. Megkerestem a Skanzent és megbeszéltem egy személyes találkozót, hogy feltehessem a kérdéseimet. A találkozó összejött, legnagyobb meglepetésemre nem néztek nagyon hülyének, sőt látva erős eltökéltségemet, sok jótanácsot kaptam, és ezek alapján már úgy éreztem nekiállhatok.

Megszereztem az alapanyagokat is, például kimentem a szántóföldre aratás után és összeszedtem a töreket, elmentem a Ferencvárosi Malomba (nemrég bontották le) pelyváért, vettem egy zacskó útszóró sót, és elkezdtem bányászni a kertben az agyagot. Épp túl voltam egy átépítési projekten, és volta kertben egy kupac sitt is, amit félretettem. Amikor a vállalkozónak elmagyaráztam, hogy az összes hulladékot, sittet, maradékanyagot vigye ki, de azt az egy kupacot hagyja ott, akkor volt valami furcsa a tekintetében.

Hát ez volt az előzmény. Legközelebb az építésről írok, és az első próbáról.

A kemence

Most hallottam, hogy a híres alexandriai könyvtárban 50 kötet (pergamen tekercs) szólt a kenyérsütésről. Ezen nincs is mit csodálkozni, mivel a kenyér alapvető élelmiszerünk már ősidők óta. Nagyon sok készítési módja ismert. Aki azt gondolja, hogy egyszerű feladat, mert csak liszt, kis só, kovász, és víz kell, aztán kész, az még nem próbálta. Aki kezdőként áll neki, javaslom, hogy először figyelmesen olvasson el egy-két receptkönyvet. Egyébként ma már az "egyenletes minőség" megőrzése érdekében a kenyér is tartalmaz egy sor adalékanyagot, és ezek elkerülése érdekében egyénként nem árt, ha időnk engedi magunk is süssünk, mert abban az van, amit beleteszünk.

Szóval aki most kezdi, az első sütés előtt még ne hívja a barátait, mert nem biztos, hogy mindjárt olyan lesz, amilyennek lennie kéne. Néhány próbasütés után már mindenki megérzi, hogy mit hogyan kell csinálni, milyen liszt a jó, mennyi só kell bele, és mennyi ideig kell sülnie.

Én kemencében csinálom, méghozzá általában hagyományos alföldi búbosban (szaknyelven boglya kemence) , amiben nincs hőszabályzó, meg hőmérő. De nem is kell!

Annak aki szereti a természetes ételeket, meg kell tanulnia hogyan lehet azokat elkészíteni, mert ma már, ha lehet is nagyon ritkán, találni működő kemencét, ahol a nagyamamáink még rendszeresen főztek. Ha megkérdezzük a szüleinket, vagy nagyszüleinket, szinte mindenki azt mondja, hogy nem lehet összehasonlítani az ízeket és a minőséget a mostanában gyorsan összerakott ételekkel.

Legközelebb írok arról, hogy hogyan építettem fel az első kemencémet, és kezdtem el sütni, majd főzni benne. Azóta már megépítettem másik kettőt, és most tervezek egy tűzhelyet is hozzá. Később kiderült, hogy ezek az eszközök, sőt a bennük készíthető finomságok szoros rokonságot mutatnak más nemzetek ételeivel.

A kép a kedvencemről készült. Éppen meleg, készül benne a bableves...